Az ajándékozás

A szándék minden esetben értéknövelő és ugyanakkor értékcsökkentő faktor is lehet. Ez alapján beszélhetünk őszinte, hazug, udvarias, kötelező,

kikényszerített és szóróajándékról. Őszinte ajándék például, ha csemeténk megtakarított zsebpénzéből csokoládét vesz nekünk ajándékba, de nem említi

mindeközben az áhított futball-labdát, a babaházat, amit különben is már hónapok óta hajtogat. Hazug ajándék, ha említi. Udvarias ajándék, ha vendégségbe,

látogatóba érkezésünkkor virágot adunk a meghívónak, kikényszerített ajándék viszont, ha a meghívó nyomatékosan közli is ebbéli igényét – ilyen a születésnapi,

lakásavató vagy esküvői alkalmak szinte „kötelező” ajándéka. Valóban kötelező ajándék, ha protokolláris célból megegyező szintű üzlettársunknak viszonozzuk az

előzetesen általa adott ajándékot. A szóróajándék viszonylag kisebb értékű, azok a cégek készíttetik, akik ilyen módon is szeretnék alakítani a róluk formált képet,

ezek tehát előzetesen emblémázott, nagy mennyiségben készülő, tehát tömeges terjesztésre szánt ajándékok. A szóróajándék csak reklámcélokat szolgál, magáncélra

felhasználni nem ildomos. A jó ajándék nem okoz anyagi romlást az ajándékozó

Egy kis történelem:

Az ajándékozás tulajdonképpen az emberi közösségek felbukkanásával párhuzamosan vált társadalmi szokássá, így a rá vonatkozó szabályok, normák is az alakuló társadalmi viszonyoknak megfelelően változnak. Már időszámításunk előtt évezredekkel, az indiai társadalom jogrendszerét szabályokba foglaló Manu törvényei is előírja, hogy ha egy pap „nem ismeri az ajándékozásra vonatkozó törvényeket, ne fogadjon el semmit.”

Félek a görögöktől, még ha ajándékot hoznak is!

– mondja az ókori szállóige, mely a Trójai faló története nyomán alakult ki. Persze ideális esetben nem szabad, hogy az ajándékozás mellé rossz érzések társuljanak. Az igazi ajándék az, ha aki adja, éppúgy örül, mint aki kapja. Ha nem várunk érte viszonzást, ha nem valamiféle cserekereskedelem részeként fogjuk fel az ajándékozás gesztusát.

Nem így van ez a magyar Honfoglalás körüli mondák egyikében, a fehér ló történetében, melyben a magyar követ egy aranyos nyergű és kantárú fehér paripát visz ajándékba a fejedelemnek, s viszonzásképp csak földet, füvet, és vizet kér. Látszólag tehát semmiségeket, és a fejedelem is csak később veszi észre, hogy bizony odaadta cserébe mindenét.

A történelem során királyok, császárok, fejedelmek ajándékoztak egymásnak országokat, tartományokat vagy falvakat. Már a korai diplomáciai protokollban, a hivatalos követek esetében kötelező volt az ajándékozás, az ajándék nagysága, értéke alapján ítélték meg ugyanis a szóban forgó országok egymás közti viszonyát.

De ne higgyük, hogy ez egyféle ész nélküli egymásra-licitálás volt, nagyon is szigorú szabályokat jelöltek ki erre vonatkozóan. (Goldoni nyomán vált szállóigévé, hogy „az ajándék sosem árt meg az egészségnek”. Nem igazolódott ez a feltevés az Athéni követ, Timagorasz esetében, aki perzsiai kiküldetése alatt „szemtelenül drága” ajándékot fogadott el. Visszatérte után ugyanis halálra ítélték.)